Vastaps a Jóistennek

/ 2004.08.05., csütörtök 08:23 /

Két éve, a Terror Háza előtt tartott beszédekor ismerte meg az ország - az egyik fele biztosan rögtön meg is szerette. Ő az a mindig derűs bencés tanár, aki tíz évet töltött a gulagon. Ottani és későbbi emlékeit osztotta meg a Heti Válasszal Olofsson Placid, aki most ünnepelte pappá szentelésének 65. jubileumát.

Fotó: Griechisch Tamás
Olofsson Placid: A Jóisten nem akarta, hogy a reverendámon vörös csillag legyen

Vasmiséjét három helyszínen, nagy pompával tartotta meg nemrég. Az ezüstmise annak idején nem volt ilyen díszes.

Nem ám! 1964-ben budapesti ezüstmisére gondolnom sem lehetett nekem, aki a szovjet hadbíróság által elítélve tíz évig a gulag rabja voltam. Motorstoppal érkeztem Agyagosszergénybe: ott mondhattam el ezüstmisémet, a püspöki helynök engedélyével. De hirdetni még ott sem volt szabad az eseményt. Ahogy Pannonhalmán sem, ahol egy nappal korábban, titokban már mondtam egy misét. Az aranymisémet ’89-ben már ünnepélyes keretek közt tarthattam meg ugyanott. De az, hogy most vasmisét mondhattam Pannonhalmán, Budapesten és Rómában, hatalmas boldogság.

Tehát helyükre kerültek a dolgok. Így van ez a gulaggal is?

Nem egészen. Különösen a holokausztot átéltek szeretik hangoztatni, hogy az igazi szenvedés a koncentrációs táborokban volt, a gulag ahhoz képest csak turistaút a Szovjetunióba. Könyörgök, nem az! Turistaúton hetvenöt százalék nem szokott meghalni. Hatezer-hétszázan jöttünk haza a harminckétezerből, akiket a szovjet hadbíróság elítélt. De az ifjúság ismeretei is aggasztóan hiányosak - nem csak a gulagról. Múltkorában egy budai gimnázium tizenegyedik osztályában beszéltem osztályfőnöki órán, és kicsúszott a számon, hogy "nyilasok". A harminckét gyerek mind azt hitte, valami íjászegyesületet emlegetek.

Azért ma már dicsőség, ha valakit akkoriban meghurcoltak.

Hallottam már én is kérkedőket. Pedig nem voltunk hősök, sem vértanúk. Vittek minket, s a választásunk csak annyiban állt: túl akarjuk-e élni vagy sem. És mi túl akartuk élni azt a poklot, ezért fölállítottunk négy alapszabályt. Ezek egyébként a mostani magyar életre is érvényesek. Mert ami ma van, azt is túl kell élni.

Hogyan?

Először is: a szenvedést nem szabad dramatizálni, panaszkodni tilos. Pedig ma nagy divat. Másodszor: észre kell venni és meg kell örvendezni az élet apró örömeit. A harmadik szabály: nem szabad magunkat mindenkinél különbnek tekinteni, de az adott helyzetben meg kell mutatni, hogy értékesebbek, nemesebbek vagyunk. Ez mozgósítja az emberben a túlélés energiáit. Negyedszer: mi, hívők - tudván, hogy ő is akarja a túlélésünket - Istenbe mindig kapaszkodhatunk.

Néha azért kötélre is szükség volt odakint.

Bizony, amikor jött a vjuga, a hóvihar, és csak kötélbe kapaszkodva tudtunk araszolni a barakkok között, nemegyszer mínusz 46 fokban. Rettenetes volt. A tizenhét méter széles, három méter magas kerítés, szántással, elektromos drótokkal: megszűnt. Befújta a hó. Nyugodtan kigyalogolhattunk volna. Persze olyan időben kétezer-ötszáz kilométert gyalogolni aligha lehetett. Néhányan az elején megpróbáltak szökni, de őket elkapták. A társaság egyik fele ilyenkor kapott öt évet pluszba, a másik felét pedig szitává lőtték, s a hullákat elrettentésül kirakták közszemlére. Úgyhogy szökni lehetetlen volt. Ha valaki meghalt - ez igen sűrűn előfordult -, faládába tették, abban vitték ki a lágerből. A kapunál keresztüldöfték a halott szívét, hogy élve véletlenül se kerülhessen ki senki.

Ilyen körülmények között még misézett is.

Azt szoktam mondani: lelki szakmunkás vagyok. Ott is az volt a feladatom, hogy tartsam a lelket az emberekben. A Jóisten pedig segített. A lengyelek kaptak a csomagjukban ostyalapot, ez náluk karácsonyi népszokás - azzal tudtam misézni. Amikor az elfogyott, összeakadtam egy izraelita fogolytársammal, aki a moszkvai izraelita hitközségtől kapta a maceszt. Elintézte, hogy nekem is küldjenek két kilóval. Kelyhet is fusiztak a gyárban. Bor persze nem volt. A megoldás páter Leoni, olasz jezsuita rabtársunk személyében jött. Ő mondta, hogy XII. Pius pápa még negyvenkettőben hozott egy rendeletet - amikor Kuvait, Szaúd- Arábia, Jemen és Szudán áttért az iszlám törvényre, mely köztudomásúan alkoholellenes -, hogy szükség esetén erjesztetlen szőlőlével is lehet misézni. Így aztán kaukázusi fogolytársaim csomagban kapott szőlőjéből "miseborunk" is lett.

A magyarokról él a kép, hogy képtelenek összefogni. A gulagon ezt tapasztalta?

Ötvenötben, amikor megígérték, hogy hazajöhetünk, nem ugrottunk a plafonig örömünkben, mert tudtuk: ha a Szovjetunió ígér valamit, abból nem lesz semmi. Először a németeket engedték el, mert Adenauer akkoriban járt Moszkvában, és neki fontosabb volt a rabok sorsa, mint Rákosinak. Már voltunk magyarok vagy ezerháromszázan egy lágerben, amikor odahoztak harminckét németet. Nem értettük, hiszen őket is külön táborba gyűjtötték. Kiderült: ők voltak a szovjetek spionjai. Büszkén mondhatom: a magyarok között nem volt egy spion sem.

És a szovjetekről milyen emléket őriz?

Egy évig - egy félreértés miatt - portréfestőként dolgoztam. Egyszer a parancsnok elibém rakott egy miniatűr portrét, még motozásnál vette el valakitől. Kérdőre vont, hogy én festettem-e. Bevallottam. Rögtön azt kérdezte: "Szokott pénzt hamisítani?" Mert aki ilyen miniatűr munkát végez, az csak pénzhamisító lehet - hát ilyen volt a szovjet gondolkodás.

A gulagon festett miniatűr

Azért a hazatérésből mégiscsak lett valami. Három diplomával, doktorátussal, nyelvtudással miért nem fordítóként vagy könyvtárosként helyezkedett el?

Mindenki ezt tanácsolta. De azt mondtam, én bizony elmegyek segédmunkásnak, és onnan jutok egyről a kettőre. Végül nem lettem segédmunkás sosem: egyből betanított munkás lettem, a fűrészgépre kerültem. Az eredménye látszik ma is. Köztudomású, hogy egy tisztességes famunkásnak nincs tíz ujja: én is levágtam az egyik ujjpercemet. Kaptam is érte fegyelmit, mert "hat hétre kivontam az erőmet a népköztársaság munkaerő- gazdálkodásából".

Pedig igazi sztahanovista volt.

Mindenki tudta, hogy a Sztahanov-mozgalom szélhámosság. De dolgozott mellettem egy elszedőnő, ötgyerekes családanya, leszázalékolt, italos férjjel - nagyon szüksége volt a pénzre. Megsajnáltam. Mivel ő is az én teljesítményem után kapta a bérét, aláírtam, hogy kétszáz százalékot teljesítek fél évig. A művezetőm akkor végezte a nyolcadik általánost, és én írtam az orosz- és a magyardolgozatait. Ő meg mindig beírta a kétszázöt- kétszáztíz százalékot.

Igazán kiérdemelt egy jutalom vörös csillagot. Megkapta?

1956. november 7-én akarták átadni nagy dérrel-durral. Akkor viszont, az ismert okok miatt, elmaradt az ünnepség. Utána - még mindig ötgyerekes volt az asszonyka, a művezetőm sem vizsgázott le még - megint aláírtam a fél esztendőt. Augusztusban jött volna a vörös ötágú, erre június 24-én nem levágtam az ujjamat? Úgyhogy a Jóisten nem akarta, hogy a reverendámon vörös csillag legyen.

Azt sem, hogy a faiparban csináljon karriert.

Az SZTK-ban azt mondták, vigyázzak, mert a végén egy ujjam sem marad. Úgy hírlett, az ORFI-ban betegszállítókat mindig fölvesznek. A gazdasági igazgató nagy párttag volt, a személyzetis nővérke egyenesen párttitkár. Ők azért a brosúrából elég jól ismerték a kommunizmust, én meg a gyakorlatból ismertem, hát el tudtunk beszélgetni. Föl is vettek volna hatszáz forintért betegszállítónak. Na de én, a sztahanovista, az ezerszázat is megkerestem a fűrészgépen: nem voltam elragadtatva az ajánlattól. Akkor mondta a gazdasági igazgató: ha elvállalom a mosoda vezetését, ad ezer forintot. Persze a bölcsőmben nem arról álmodtam, hogy egyszer majd mosodás válik belőlem, de egy év alatt a magyar textiltisztító iparnak minden papirosát prezentáltam. A berlini Humboldt Egyetem még a textiltisztító mérnök szakra is meghívott, de azt már nem vállaltam. Húsz évig voltam kórházi mosodavezető, nyugdíjba is onnan mentem hetvenhétben.

Ha nem is erről álmodott, bánja-e, hogy a mosodában kötött ki?

Egy idő után szakembernek számítottam, az Egészségügyi Minisztérium műszaki tanácsának is tagja lettem. Tudták, hogy pap vagyok, azt is, hogy rab voltam, de a tudásomra szükségük volt. Kórházak mosodáit kellett felülvizsgálnom, és egyszer a Kútvölgyiét, az akkori pártkórházét is rám bízták. Fél év múlva egy rendtársamtól kaptam levelet Fertődről, hogy az ottani állami gazdaság igazgatója, aki néha, amennyire pozíciójában megteheti, még szentmisére is eljár, a Kútvölgyiben fekszik. Ha be tudnék jutni hozzá! Már szóltam is a gazdasági igazgató elvtársnak: egy kedves barátom van az első emeleten.

Füllentett.

Az attól függ. Mert hát: ha valaki egy rendtársam barátja, akkor nekem is barátom. De kockázatos volt, mert ha bevittek volna egy négyágyas kórterembe, nem ismertem volna fel az én "kedves barátomat". "Kolléga úr, rosszkor jött" - mondta a főorvos, félreértve a fehér köpenyemet. "Az illetőt épp most morfiumoztuk le." Mire délután visszamentem, a "barátomat" már áttolták a kötözőbe, ahol egyedül feküdt, így nem bújt ki a szög a zsákból. Mondtam neki, hogy Nagy Vencel rendtársa vagyok. Olyan boldog embert azóta sem láttam. Meggyónt, megáldozott, felvette a betegek szentségét. Négy napra rá meghalt. Oda, a pártkórházba így pap sosem jutott volna be. Hát ezért akarta a Jóisten, hogy mosodás legyek!

Azt viszont nem akarta, hogy forradalmár váljék önből. Az ötvenhatos eseményekben nem vett részt, de Nyugatra sem ment. Miért?

Ötvenhat után én maradtam az egyetlen, gulagot megjárt katolikus pap idehaza, a többiek Nyugatra mentek. Nekem a külföldből elég volt a Szovjetunió, inkább maradtam az én szép magyar hazámban. A forradalom pedig a rengeteg felemelő pillanat ellenére igencsak kétarcú volt. Egyszer elmentem egy keresztény párt alakuló gyűlésére azokban a napokban. Amikor odaértem, egy ember épp azt magyarázta, hogy össze kell fogniuk a katolikusoknak, nem hagyhatjuk, hogy a protestánsoké legyen a sok kulcspozíció, ahogy a Horthy-korszakban volt. Hallva, hogy a nemzet problémái helyett ilyen kicsinyes ügyekről folyik a szó, sarkon fordultam, és hazamentem.

Placid atya vasmiséje Rómában 2004 nyarán

Pedig mindig lázadó volt, még a Horthy-korban is megütötte a bokáját.

Picit mindig fenegyerek voltam, nem vitás. Tábori lelkészként egyszer a tisztikarnak kellett erkölcsi oktatást tartanom negyvenháromban. A sebesültjeinktől hallottakat mondtam el a parancsolatok végén. A refrén mindig az volt: az ilyesmi nem öregbíti tiszti becsületünket a legénység előtt. Tizennégy alakulat följelentett, hogy a tiszti becsületükbe gázoltam. Hadbíróság. Tudták, hogy igazat mondtam, csakhogy nem lett volna szabad mondani. A főapátomnál kellett kijárniuk, hogy visszaadjam a rendfokozatomat. Főhadnagyból tartalékos honvéd lettem, az indoklás ez volt: a győzelembe vetett hitet gyengítettem. Mikor hazajöttem a tízéves fogság után, ezt meglátta a katonakönyvemben egy törzsőrmester. Azt ajánlotta, kérjem vissza a rendfokozatomat. "Erre mi visszaadjuk" - mondta. Nem komikus? A kommunisták visszaadták volna a rendfokozatomat.

Tanári állását viszont nem adták vissza. Hazatértekor még Pannonhalmára sem engedték, az akkori főapát azt mondta, álljon meg a maga lábán. Nem neheztel?

Egyáltalán nem. Az egyház függő helyzetben volt a kommunista vezetéstől. Ha egyszer a kormánybiztosságtól nem kaptam Pannonhalmára lakhatási engedélyt, mit tehetett volna a főapát? Ettől még pannonhalmi bencés maradtam. Mikor a rendszerváltáskor már mehettem volna, a főapátom azt mondta: az iskolában nem számíthatnak rám, hiszen a tanításból kiesett ötven év. Többet kellett volna tanulnom, mint a gyerekeknek. Maradtam hát a Szent Imre- templomban lelkipásztor. Huszonkilenc esztendeje én mondom a vasárnap reggeli nyolcórás szentmisét. Nincs szükségem rá, hogy rehabilitáljanak, hiszen nem az egyház vagy a hazám ítélt el, hanem a szovjet hadbíróság, antibolsevista propaganda miatt. Odáig meg még nem süllyedtem, hogy Moszkva rehabilitációjára áhítozzam. Különben is: én itt vagyok nyolcvannyolc évesen, de hol van ma a Szovjetunió?

Mégis, mit gondol az egykori békepapokról, akik plébániák élén állhattak, miközben ön titokban misézett?

1950-ben az iskolákat államosították, a rendeket megszüntették. Ezek után kerestek olyanokat, akik "mentsük, ami menthető" alapon hajlandók voltak tárgyalni Rákosival. Nyolc egyházi iskola megmaradhatott. Ennek lett az eredménye, hogy egypáran a papságból úgy látták: kifizetődő jóban lenni az állammal, s azt hitték, valódi eredményeket tudnak felmutatni. Tehát nem úgy volt, hogy egyesek rosszindulatból elhatározták: ők békepapok lesznek. Az egyházban nem is ők jelentették az igazi problémát. Maguk a püspökségek voltak blokkolva. Mindegyiken jelen volt az egyházügyi hivatal egy embere, a bajszos püspök. Ezek minden intézkedést ellenőriztek.

A bajszos püspökökkel mi lett a rendszerváltás után?

Ahogy a többi pártfunkcionárius, ők is jólétbe keveredtek, nem csak egyszerűen túlélték a rendszerváltást. Szegény Antall Józsefet szidják sokszor, amiért nem számolt le a kommunista nagyurakkal. De én egy pillanatig nem hibáztatom ezért. Két választása volt: vagy nem engedi a kommunistákat még szuszogni se, de maradnak az oroszok, vagy hagyja őket élni, és az a nyolcvankétezer szovjet katona elmegy. Szerintem jól döntött.

Negyvenhatban fogoly volt az Andrássy út 60.-ban, két éve pedig nagy sikerrel szónokolt előtte a Terror Háza megnyitóján. Milyen érzés a népszerűség?

Hát divatba jöttem, édes Istenem! Vastaps fogadott a minap is. Pedig mindig mondom: a Jóistent kell megtapsolni! Mert én - a zsoltárossal szólva - csak "az Isten irgalmát éneklem mindörökké".

Rosta

Találkozunk 2016-ban!

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. közleménye

Miután Borókai Gábor 2018. június 20-val lemondott a Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft. ügyvezetéséről, a kft. ügyvezetői tisztségét 2018. augusztus 3-val Kovács Ildikó tölti be.

A Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Kft. (csődeljárás alatt) online felületén, a valasz.hu-n folyó tartalomszolgáltatás a mai nappal megszűnik.

A valasz.hu archívuma a továbbiakban is elérhető marad, az elektronikus Heti Válasz utolsó száma pedig a korábbi lapszámokkal együtt megvásárolható a Digitalstand.hu-n.

Budapest, 2018.08.03.

Heti Válasz Lap- és Könyvkiadó Szolgáltató Kft.

Szeressük a szarkákat!

Mit jelent, ha nagyobb arányban jelennek meg szarkák a városban? Érdemes elgondolkodni rajta, mert amit a madarak jeleznek, az csak a jéghegy csúcsa. Akkor már elindult egy olyan folyamat, amit nehéz megállítani. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Az Özil-botrány utórezgései – focista a nagyhatalmi játszmában

Nem csitul a botrány Mesut Özil világbajnok labdarúgó körül. A harmadik generációs németországi török sportember rasszizmust kiáltott, és egy óvatlan lépése Recep Tayyip Erdoğan és Angela Merkel hatalmi küzdelmének részesévé tette. Részletek a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.

Csapó Gábor: lehet, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik

Nemcsak a magyar férfivízilabda-válogatott barcelonai Európa-bajnoki nyolcadik helye sokkolta a hazai közvéleményt, de a játéka is. Az okokról Csapó Gábor olimpiai bajnok pólóssal beszélgettünk, aki nem zárta ki, hogy a következő olimpiát már nélkülünk rendezik. Nagyinterjúnk a digitális Heti Válasz legfrissebb számában.